PES 2011, ahogyan mi láttuk

Ahogyan a Pro Evolution Soccer Xbox360-ra, és Play Statiönre kiadott 2011-es változatának megjelenése óta arról ódákat zengenek tehetősebb apukák kicsi fiai, méltatva annak játszhatóságát és látványosságát, úgy ennek fényében még izgatottabban vártuk, nadrágunkban jaffával és féknyomokkal, vajon milyenre sikerült az Android platformra szánt változat. A Konami játékgyártó szekta már korábban is bizonyította rátermettségét a digitális szórakoztatóipar babérjainak learatásával, úgy ez alkalommal sem kellett csalódnunk bennük.

Első ránézésre máris feltűnik, hogy bizony egy 800×480-as kijelzőt nem fog lefedni a játék, ugyanis két oldalon két-két fekete oszloppal kell a játék során megbirkóznunk. Rendkívül zavaró pontja ez a gammának, hiszen aki Angry Birds-ön nevelkedett, hozzászokhatott, hogy a képernyő addig érzékel, ameddig az tart, azonban ha ujjunk a fekete sávra téved, egy komolyabb sprint céljából, bizony pont az ellenkező hatást érjük el; neves csatárunk hirtelen ácsorogni fog az ötös sarkánál, és csak jobb esetben zavarjuk ezzel össze a védőket, legtöbbször inkább könnyűszerrel elválasztanak bennünket a labdától.

A főmenüben máris Messi próbálja valamely irgalmatlan nagy cselét bevetni, természetesen csak állóképen. Az alapvető beállítások - hangerőviszonyok, és az alapértelmezett játékbeállítások, mint a meccs hossza (3, 5, vagy 10 perc), nehézségi szint (összesen 5), irányítási rendszer, kameranézet itt is megtalálhatóak - egyszerű, nagyszerű. A főmenüből való választást kicsit azonban nehézkesnek találtam, többször túlgördül, illetve csak kis területen tudjuk "megfogni" a tovapörgetéshez, de nyilván ez is, mint minden más; megszokás kérdése, mi több, biztosan lesznek akik elsőre rávágják: ennél jobb eddig nem is volt.

Háromféle módban irányíthatjuk kedvenc válogatottunkat, vagy klubcsapatunkat a legkülönbözőbb országos, vagy európai, afrikai ligákban és kupákban. Természetesen a magyar klubcsapatok ezúttal is kimaradtak a kínálatból, de a jelentősebb futballnemzetek első osztályaiban azért többnyire rúghatjuk a víztől ötszörösére növekedett tömegű bőrt - de erről majd később. Meglepő módon mindhárom irányítási rendszer kifejezetten játszható, és élvezhető meccseket eredményez, és ahogyan már azt előzőleg mondottam volt; ez is megszokás kérdése, kinek mi esik legjobban kézre. Kétféle joystickos megoldást, és egy giroszkópos, gyengébbek kedvéért billentéses mód közül választhatunk. A billenés mértékétől, vagy a joystick középpontjától mért távolságból pedig az adott játékos sebességét kontrollálhatjuk. Passzolni és szerelni egyszerbökéssel, ívelni és kapura küldeni hosszabb nyomvatartással tudunk, illetve két "gombunk" is rendelkezésre áll, ha éppen arra szottyanna kedvünk.

Néhol azért érthetetlen mód buták a figuráink, holott pedig Victor Valdéstől nem azt várnánk hogy egy hatalmas, jobbficakba tartó lövés védése után simán odagurítja a labdát az ellenfél középcsatárának orra elé, reménykedve abban, hogy nem fog belőle gólt szerezni - pedig de. Néhol pedig fent nevezett gólkípörünk inkább fölétol, mintsem megfogná, néha pedig megfogja, amire azt mondanánk elsőre hogy biztosan szögletre tolja. Nem is csoda, és talán ezzel el is érkeztünk az egyik leggyengébb láncszemhez, a kapuskérdéshez. Ugyanis az ő játékába tudunk a legkevésbé beleszólni. Ha kapus-istennek képzeljük magunkat, csak annyiban tudunk hatni szerencsétlen párára, hogy kidobja-é, avagy kirúgja - valahová a mezőnybe, ahol majd aki kapja marja alapon lesz majd valakié. Ezzel szemben viszont - és talán a konzolokra mért szép kivitelezést átmentve pédéára - a támadások rendkívül látványosak tudnak lenni. Egy balbekk akár a tizenhatosig is vezetheti a labdát, és itt találkozunk azzal, amit a többi focis játékból nemigen szokhattunk meg: majdnem a komplett csapat követi a támadást, és valóban középre érnek, mi több; megnyugtató hogy a mértani pontossággal középre adott beadást akár 5-6 játékos is gólra tudja váltani. Ezek mellett azért a taktikai oldalára is nagy hangsúlyt fektettek a fejlesztők. Ugyan játszathatunk egy védőt is támadó poszton és fordítva, de érezhetően felpezseg a bekkben az adrenalin, ha a tizenhatos környékére ér, ilyekor nagyobb százalékban remeg meg a lába, és hibázza el - olykor fatális módon a lövéseket, mint támadó társa, akit ha hátra parancsolunk a védősorba, bizony egy-egy becsúszásnál többször talál bokát, mint labdát. Ha pedig itt-ott sikerül elcsenni a kapura törő ellenfél lába elől a játékszert, azért az még rápróbál, hátha levegővel is lehet gólt lőni (és igen; erre már volt példa élőben is - hehe), de miután rájön, hogy nem, már szalad is vissza a közben előre rúgott játékszerért , ami olykor röpül mint a sóhaj, ki tudja hol áll meg, máskor lomhán, és részegen cikázik át kéklő neonfény párás éterén át az ellenfélhez, nemegyszer tíz méteren belül. Aki erre tud megoldást, azt szívesen látjuk, egyelőre az áhított gömb tömegváltoztató képességére, illetve a gravitációs erő random változására tippelnék.

Összességében a játék módfelett játszható, kellemes kikapcsolódást nyújt egy esős vasárnap délután, a húsleves utáni ejtőzés közben, amikor már a Forma-1-nek vége, de Lessie még nem kezdődött el. Ha mást nem is, de azt mindenképpen fogadjuk meg, hogy töltőközelben kezdjük el a bajnokverést, ugyanis indokolatlanul gyorsan fogy a nafta a készülékből játék közben. Zsinórban egy fél szezont végigverve azonban kicsit egysíkúvá, unalmassá válhat a játék, és ezen az érzésen sajnos vajmi keveset árnyal a változó mez összeállítás, illetve a változtatható taktikai felállások. Ennek fényében kicsit túlméretezett a játék a kupák és ligák száma szempotjából, de akinek változatosságot jelent az, hogy éppen a spanyol bajnokságban pöccint tizenhármat az aktuális ellenfélnek, vagy a BL-ben a negyeddöntő hetedik percében lövi David Villa a negyediket, annak kifejezetten vidám perceket fog tudni szerezni ez a játék.